<div>Az elmúlt hónapban az aromás üzem két műszakvezetője adta be felmondását a munkáltatónak, így a nyolc műszakvezető negyede távozott az üzemből. Fenyvesi Zsolttal, az egyik érintett munkatárssal beszélgettünk a döntéséről, a helyzetről. Zsolt május 13-án töltötte 20. évét a MOL kötelékében. A kerek húsz év során megélt hideget és meleget, utóbbi időben inkább csak a negatív tapasztalatokról tudott beszámolni. </div>
Miért született meg végül az a döntésed, hogy elhagyod a MOL-t?
Évek hosszú folyamata vezetett ehhez a döntésemhez, azonban az utóbbi 1-2 évben csúcsosodott ki és a gondolatból megszületett az elhatározás. Úgy vélem, hogy a "normális" ember hétfőtől péntekig dolgozik, én 20 éve műszakozom. Ahogy azt is úgy gondolom, hogy a saját egészségemet nem javítja ez a munkaidőbeosztás, a veszélyes üzemben, vegyi anyagokkal való munkavégzés.
Szintén komoly döntési tényező volt számomra a fejlesztés-karbantartás kérdéskör karbantartás irányába történtő átbillenése, mára már inkább a karbantartás egyre fokozódó szüksége, mindemellett a cég pénzügyi helyzetének lassan kimondhatatlan mértékű javulása – az e két tényező által felrajzolt kontraszt. A humánerőforrás-politika, a munkaerő kezelése, a létszámkérdések, a bérpolitika is hozzájárult a döntésem meghozatalához.
Véleményem szerint átgondolandó lenne a munkáltató részéről a munkavállalók megbecsülésének kérdése is, mert amíg úgy gondolják, hogy töréspontig terhelhető egy ember, amíg a műszakos dolgozót csak gombnyomogató, üldögélő, unatkozó robotként azonosítják, addig nehéz lesz értékelni azt a munkát, amely tulajdonképpen az árbevételt alakítja, az osztalékalapot határozza meg...
Mi a véleményed a létszámpolitikáról? Hogyan változott az évek során?
Ahogy én látom, a MOL megítélése negatív irányba változott a munkavállalóknál, melyet az is bizonyít, hogy több esetben is tapasztaltam azt amikor a rokon, barát, ismerős már nemhogy ajánlja a céget, hanem egyenesen próbálja lebeszélni erről a döntéséről a leendő dolgozót. Bár tény, hogy voltak eltúlzó létszámok, azonban a jelenlegi csökkentések inkább határkeresés a munkáltató részéről, bár a költségeket optimalizálja, a bevételarányt javítja, a munkavégzés hatékonyságának szempontjából megkérdőjelezhető döntés.
Mára már "mindenki tudjon mindent", fél-egy év van egy-egy folyamat elsajátítására, azonban ezek sok esetben nem jelentenek plusz pozíciókat, plusz pénzeket.
Tapasztalható egy generációs szakadék is munkavállalók között. Amikor felvételt nyertem a MOL-ba, abban az évben 15-17 embert vettek fel az üzembe. Ők mára nyugdíjba vonultak, vagy lassan időszerű a nyugdíjazásuk, esetleg továbbtanultak így más pozíciókba kerültek. Itt vagyunk mi, a 40-50 éves korosztály, és az új belépő 20-25 éves fiatalok. A kettő közötti tapasztalattal rendelkező, fiatal munkavállalók tulajdonképpen hiányoznak. Kicsit úgy érzem, egy hullámvasút... A különböző generációk hozzáállása, motiválhatósága is eltérő, ezzel is számolni kell.
Amíg a menedzsmenti szint azt látja, hogy ezekkel a kondíciókkal is termel az üzem, addig nem hiszem, hogy ez a kérdés pozitív irányba változna. Bár már próbálták összehasonlítani, ez nem szalagmunka!
Megjegyzendő, hogy a fluktuáció emelkedése látszik, amely komoly tudásvesztést is eredményez. Tudomásul kell venni, hogy egy üzemet kezelni nem 2 hónap megtanulni. Sokszor 2-3 év sem elég hozzá, pl. a műszakvezetői pozíció eléréséhez 8-10 év intenzív tanulásra van szükség. Persze, gondolkodjon a munkavállaló hosszú távon – ez lenne a cél. Azonban a már-már nevetségesen alacsony belépőbér miatt pont ez a hosszú távú gondolkodás veszik el. A belépő dolgozónak nem 3 év múlva lesznek számlái, rezsije, lakáshitel-törlesztője... Ahhoz, hogy spórolhassunk, be kell fektetni – csökkentsük a rezsit? Mennyi egy napelemrendszer felszerelése, mibe kerül egy nyílászáró-korszerűsítés? Egy pizzautalvány vagy színházjegy nem fog motivációt jelenteni a dolgozónak – még akkor sem, ha a munkáltató álláspontja alapján pénzzel nem lehet motiválni...
Hogyan látod a jelenlegi bérhelyzetet, bérfejlesztéseket?
A felvételemkor, az ezredforduló környékén még csúcsközeli bérszint látszott, ez azonban mára már erősen hanyatló utat mutat. Amit a saját bőrömön is érzek, az elmúlt évtizedben nem volt igaz reálbér-emelkedés, még ha ez statisztikailag ki is mutatható. A "tényleges" inflációt el nem érő szintű béremelésekkel a bérkérdés dolgozói megítélését nem javította a munkáltató. Mindezt mérlegre téve a cég profiljával, portfoliójával, nyilvánosan közölt eredményeivel, sikereivel, talán belátható, hogy hiányzik az összhang.
A régebben a fix összegű bérfejlesztések hozzájárultak, hogy a bérolló ne kifelé nyíljon, mára a százalékos bérfejlesztések pont ellenkező hatást váltanak ki. Engem személy szerint zavar az, ha pl. egy vezérlő és műszakvezető között százezres nagyságrendű bérkülönbségek vannak – amit jelenleg tapasztalhatok.
A bérkérdésnél szintén megemlítendő a pozíciók összevonása mellett ezek javadalmazásának elmaradása. Hiszen a munkáltató is tisztában van azzal, hogy a 20-25 éves lakáshitelekkel rendelkező munkavállalók inkább tűrnek, mert a megélhetésük kerülhet veszélybe.
A bérfejlesztésekről is érdemes szót ejteni. Például jól hangzik, hogy elértük, hogy az eredeti ajánlat dupláját kapjuk idén. Itt csak az a kérdés, hogy melyik hangzik jobban, ha 3%-nak vagy ha 15%-nak sikerül a dupláját kiharcolni? Ha végignézzük a híreket, a nagyvállalati szintű bérfejlesztések messze túlszárnyalták az idei bérfejlesztést.
Mit tapasztalsz a munkatársaktól?
Úgy látom, hogy többen osztoznak a véleményemen. Persze, a már említett kötelmek (pl. lakáshitel) nehezen teszi lehetővé, hogy hasonló döntésre jussanak, hiszen a MOL, mint munkáltató azért stabil, fix, tervezhető munkaviszonyt biztosít. A műszakos munkarend talán egyetlen "előnye" az, hogy könnyebb másodállást vállalni, ezzel számos munkatárs él is, így a két munkahely nyújtotta anyagi előny kényelmet is jelent, amelyet nem olyan könnyen ad fel az ember. Persze, megjegyzendő, hogy sokkal jobb lenne, ha ez az anyagi előny és biztonság egy munkahelyen lenne elérhető, nem további pluszmunkák, állás vállalásával. A főállás melletti havi plusz 100-200 órás többletmunkavégzés, tudjuk jól, hogy ha nem is azonnal, de idővel érezteti hatását az ember egészségi állapotában. Mi még az a generáció vagyunk, akiket úgy neveltek, hogy mi vagyunk a munkahelyért, nem a munkahely van értünk. Azonban ezt a hozzáállást nagyon könnyen ki is tudja használni a munkáltató. Bátran mondhatom, hogy ezzel nem vagyok egyedül: amíg az üzem termel, addig az egyéb körülmények kevésbé számítanak a munkáltatónak. A munkatársak mindent megtesznek a termelés fenntartása érdekében, sokszor erőn felül teljesítve működtetik az üzemet. Ez valahol egy patthelyzet is, hiszen mindenki érdekelt a termelésben és a biztonságos üzemeltetésben is, azonban amíg egy komolyabb műszaki hiba vagy leállás miatt tényleges termeléskiesés nem következik be, addig nem tudunk elég hangosak lenni, sem létszámkérdésben, sem karbantartási kérdésben. Kérdés, hogy valóban az a jó megoldás, hogy utólag gondoljuk át mit is kellett volna másképp?
Sokszor halljuk, a MOL-os műszakvezetők bére lényegesen jobb más gyárak műszakvezetői bérétől, te hogyan látod ezt a kérdést?
Fontos tisztázni, hogy mit mivel hasonlítunk össze. Attól, hogy egy munkakörnek az a neve, hogy műszakvezető, még tartalmában lényegesen eltérhet attól, amelyet az itt dolgozó munkatársak végeznek. Egy klasszikus termelőüzemben dolgozó műszakvezetőként azonosított dolgozó felelősségi- és hatásköre, tudásigénye egész más, mint a MOL üzemeiben dolgozó műszakvezetőké. Gondoljunk csak bele, hogy pl. egy-egy hétvégén a jelenlévő műszakvezető több milliárdos(!) vagyonért felel, amelynek a termelési értéke százmilliókban mérhető. Az összehasonlítás akkor lehetne korrekt, ha a munkakör tartalmában keresnénk hasonlót, úgy egész más eredményeket kapnánk, és máris nem beszélhetnénk arról, hogy bezzeg más munkáltatóknál csak 3-400.000 Ft-ot keresnek a műszakvezetők...
Merre tovább, hogyan született meg az, hogy a gondolatból tett legyen, és valóban beadd a felmondásod?
Családi, baráti körben indultam el, két helyről is kaptam számomra már megfontolandó munkalehetőséget. Persze más terület, azonban úgy gondolom, hogy a fizikai fáradságot könnyebb kipihenni, mint a szellemit – amit a műszakozás tud okozni. El kell határozni, hogy mit miért csinálunk. A munkáltatókkal való tárgyalás során elmondták azt is, hogy pénzben nem tudnak annyit fizetni, mint amit itt a MOL-nál egy hónap alatt haza tudtam vinni, azonban úgy gondolom, hogy ez nem lehet probléma, ha cserébe hétfőtől péntekig fog tartani a munkahetem, szabadok lesznek az estéim, ha lesz nyugodt életem... Eldöntöttem, hogy ez nekem többet ér, mint az (évek óta egyre csökkenő...) bértöbblet, amit erről lemondva kaptam meg a MOL-nál. Sokáig én is a megszokott, kényelmes helyzetet nem adtam fel, aztán ahogy elkezdtem beszélgetni a lehetőségekről, úgy éreztem, hogy kinyílik a világ, más utak, más lehetőségek tárultak fel, volt min gondolkodni. Ezt a pontot megtalálni és túllépni nehéz, azonban egyre több munkatársnál látom, hogy keresik azt, hogyan törjék át ezt a kerítést. Bátran állíthatom: vannak lehetőségek, merni kell körbenézni, érdeklődni és meg fogják látni ezeket! Fontos azonban a család, barátok támogatása is, amelyet megkaptam. Feleségem teljes támogatottságáról biztosított, egyetértett velem, hogy elég volt a 20 év műszakozás, a 20 év veszélyes üzem.
Július 1-jén telik le a felmondási időm, június végétől szabadságon vagyok, családdal nyaralunk, vagyis július 4-e az első olyan "munkanap" amikor már nem műszakos MOL-os dolgozóként kelhetek fel. Ez a nap Amerikában a Függetlenség napja. Egy kicsit úgy érzem, hogy idéntől az én függetlenségemé is...
Köszönöm Zsoltnak, hogy megosztotta velünk gondolatait, tapasztalatait, kívánunk neki az új lehetőségekhez sikert, kitartást!