<div>a 400H1 kemencerobbanás áldozataira emlékeztünk</div>
"Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,
Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok."
(József Attila)
A mai napon az Olajipari Szakszervezet kezdeményezésére ismét elhelyeztük az emlékezés koszorúit a 400H1 kemencénél. Ahogy Kovács László szakszervezeti elnök fogalmazott: A "Húsz év múlva" dal talán mindenki számára ismerős: "Elbúcsúzunk, holnap már távol vagyunk, húsz év múlva, lehet, hogy találkozunk. - Ez a találkozás sajnos csak ilyen formában jöhetett ma létre, itt, Budai Béla és Keller Attila emléktáblája előtt. Ma húsz éve, 2002. december 8-án hajnalban két munkatárs, ismerős, barát, családtag veszítette életét a 400H1 kemence újraindításakor keletkezett robbanásban.
Egy pillanat, és minden megváltozik. A fizika törvényeit nem tudjuk felülírni. Amikor bekövetkezik a katasztrófa, már csak utasai vagyunk egy szakadék felé robogó vonatnak. Pillanatok, megmásíthatatlan pillanatok."
Idén két évtizede, 2002. december 8-án hajnalban történt, hogy az FCC üzem 400H1 kemencéje áramszünet miatt leállt, majd az újraindulást követően robbanás történt. Két ember, Keller Attila és Budai Béla azonnal életét vesztette, további két munkatársat kórházba szállítottak.
Aznap megjelent MTI hír: "...a finomításért felelős vezető szerint a robbanás nem okoz semmilyen problémát a Mol Rt. termelésében." Két ember halála nemhogy probléma, tragédia. És igenis meg kell állni egy pillanatra, még akkor is, ha termelni kell - bármi áron. Két embert, családtagot, barátot, munkatársat veszítettünk el aznap.
Gulyás Imre műszakvezető éppen nem dolgozott a balesetkor, a váltásra készült, reggelre ment volna. Már 16 éve dolgozott a vállalatnál. Visszaemlékezésében elmondta, hogy szokatlan hideg volt aznap éjszaka, -8-10 °C, szeles idő. Nem messze lakik a finomítótól. Éjszaka egy sistergős zajt hallott, mint amikor egy olajos hordó felborul, mivel éppen építkezett, azt hitte, hogy nyitva maradt a garázsajtó, onnan ered a zaj, felkelt, hogy ellenőrizze, a hideg levegő felfrissítette, így nem tudott visszaaludni. Kb. 20 perc múlva csörgött a vezetékes telefonja – akkoriban még nem igen voltak mobilok, arra kérték, hogy ha tud, menjen be, mert baj van. Azonnal biciklire ült, mert autóval akkor ők – ott dolgozóként – még nem hajthattak be. Bár a telefonban elmondták, hogy mire számítson, de ami fogadta, az elmondása szerint is sokkal rosszabb volt.
- Arra számítottam, hogy beérkezésemkor lesz egy félig álló – félig üzemelő üzem. Az épp dolgozó műszak két dolgozója életét veszítette, kettőt a mentők ápoltak, a többi dolgozó pedig olyan sokkos állapotba került, hogy a munkavégzés már nem volt elvárható tőlük. A gépek mentek – kontrollálatlanul. Tűz már nem volt, az üzemből kilépve pedig pont a kemencére láttam rá, és láttam a két fekete fóliát.
Azonnal próbáltam a műszakomat összetoborozni. Persze nem volt egyszerű, hiszen a dolgozóim többségének csak vezetékes telefonja volt, és azt is lehalkítják éjszakára. A többségét szerencsére elértem, és aki tudott, jött is azonnal. A csapatszellem működött. A régebbieknél biztosan. Legendásan összetartó üzem volt.
Ekkor volt lehetőség arra, hogy részletesebben átnézzük, mi az, ami üzemel és mi az, ami nem. Felállítottunk egy fontossági sorrendet, ami alapján a rendelkezésre álló létszámmal a legszükségesebb, azonnali és fontos dolgokat meg tudjuk valósítani, nehogy még nagyobb baj legyen. Nagyon nagy segítség volt számomra Bárdos László, az EBK részéről, aki végig ott volt velünk, támaszt jelentett, bátorított bennünket.
Reggel hat órára már szinte a teljes műszakom benn volt, de az üzemet még nem tudtuk olyan állapotba hozni, hogy elindulhasson. A kemence kiesett, a kontroll nélküli üzemelés miatt sok helyre eljutott a víz, amely a nagy hideg miatt fagyásokat is eredményezett, így egy több napos-hetes feladat volt mire ezeket felderítettük, elháríthattuk. Pont ez a -8-10 °C az a lélektani határ, ami után már az elfagyások nem feltétlenül azonnal, hanem csak az olvadáskor azonosíthatók.
Aznap még többször ki kellett mennem a bejárati ajtón, de a harmadik-negyedik után úgy döntöttem, hogy inkább hátulról megyek.
Ott és akkor tettük a dolgunkat, igyekeztünk az üzem működését helyreállítani, így jóval később, hetekkel, hónapokkal később csúcsosodtak ki az események hatásai. Ok nélkül riadtam fel éjjelente, állandóan az órát figyeltem, mikor kell indulni.
A két elhunyt munkatárs közül Bélával nagyon jóban voltam, Attilát pedig gyermekkorom óta ismertem.
- Ma, így 20 év távlatából hogyan gondolsz vissza a balesetre? Beszéltek-e a munkatársakkal a történtekről?
- A munkatársakkal – sőt tulajdonképpen senkivel sem – beszélünk az eseményekről. Csak akkor, ha kérdeznek. Pedig együtt dolgozom, egy irodában vagyok a balesetben érintett munkatársakkal is. De ez soha nem téma. Az üzembe látogatók szoktak rákérdezni az emléktáblára, amit a kollégák állítottak a kemence beton tartóoszlopára, Varga Gábor kezdeményezésére. Minden évben koszorút helyeznek el.
Fontos megjegyezni, hogy az akkori eseményeket kiváltó üzemzavar a Dunai Finomító legsúlyosabb üzemzavara volt. Se áram, se gőz. Úgy gondolom, ma nem lenne ilyen "egyszerű" a helyzetet kezelni egy hasonló helyzetben. Akkor létszámban is lényegesen többen voltunk, az akkor jelenlévő tudásbázisról nem is beszélve, a nyugdíjba vonuló tapasztalt kollégák, a fluktuáció okozta tudásvesztés miatt ma ez sokkal nehezebb feladat lenne. Már-már talán kezelhetetlen – még úgy is, hogy a kemence azóta átépítésre került, nem gyújtható úgy, hogy berobbanhasson. Persze a balesetek azért balesetek, mert nem tudunk rá felkészülni.
- Ha tanulságot kellene összefoglalni, röviden mi lenne az?
- A védőfelszerelést viselni kell. Ott és akkor is viselte mindenki, és volt munkatárs, aki annak köszönheti az életét, mert rajta volt a sisak. Az EBK-nál őrzik is azt a sisakot, amelybe belecsapódott a kemencéből kivágódó forró kő.
- Hogyan látod ma a biztonság kérdését?
- Mint már említettem, a kemence átépítése megtörtént, ma már hasonló – bízzunk benne – nem fordulhat elő. Azonban a biztonságérzetet sok minden befolyásolja. Csak egy szemléletes példa, ha az autódon a négy gumi elkopott, és egyet kicserélsz rajta, vajon javulni fog a biztonságérzeted?
A robbanásban elhunyt munkatársak emléke előtt az Olajipari Szakszervezet 2022. december 8-án 10 órától rója le tiszteletét a FCC 400H1 kemencéje előtti területen. Egy katasztrófa mindig események láncolata, és az a feladatunk, hogy ezeket a láncszemeket megszakítsuk. Mindig hangsúlyozzuk: A munkabalesetek során meghalt személyek nem csupán statisztikai adatok. Családapák, gyermeket nevelő anyák, testvérek, jó barátok, ismerősök... Ezért a munkavégzésed folyamán soha ne feledd az egyik legfontosabb szabályt: Csináld biztonságosan, vagy sehogy! Mert mindenkit hazavárnak.
Műszaknévsor 2002. december 8-án az FCC üzemben:
Prohászka György - műszakvezető
Szabó Tibor - vezérlő
Keresztényi Attila - vezérlő
Kun-Szabó Balázs – 1-es blokkos
† Budai Béla – PRS kezelő
Nagy József – GCU kezelő
† Keller Attila – Merox kezelő
Hajdú Zoltán – HFA kezelő
Varga Gábor – HFA kezelő
Kovács László – MTBE kezelő
