· Hírek
<div>Március 8-a ma sokak számára a virág, a kedves gesztusok és a figyelmesség napja. A nőnap azonban ennél jóval többet jelent: olyan történelmi emléknap, amely a nők munkáért, méltóságért, egyenjogúságért és emberibb életfeltételekért folytatott küzdelmeiből született meg. Lux Juditnak, a munkaugyiszemle.hu oldalon megjelent cikke alapján álljon itt egy történeti összefoglaló, hogy mit is tettek a nők az egyenjogúságért, a jogaik érvényesítéséért. </div>
A nőnap gyökerei a 19. század közepéig nyúlnak vissza. 1857. március 8-án New Yorkban textilipari nőmunkások ezrei vonultak utcára, hogy emberibb munkafeltételeket és magasabb béreket követeljenek. Ez a fellépés fontos állomása lett annak a hosszú folyamatnak, amely során a nők világszerte egyre határozottabban emelték fel a hangjukat jogaikért.
Az ezt követő évtizedekben a nemzetközi munkásmozgalom is egyre hangsúlyosabban foglalkozott a nők helyzetével. Az I. Internacionálé 1866-ban már határozatban foglalt állást amellett, hogy a nőket is megilleti a hivatásszerű munkavégzés joga. Később, 1889-ben a II. Internacionálé alakuló ülésén Clara Zetkin a nők munkához való jogáról, az anyák és gyermekek védelméről, valamint a nők közéleti részvételének fontosságáról beszélt.
Az első nemzeti nőnapot 1909-ben tartották meg az Egyesült Államokban, február utolsó vasárnapján. Egy évvel később, 1910-ben a II. Internacionálé VIII. kongresszusán döntés született a nemzetközi nőnapról, elsősorban a nők választójogának kivívása érdekében. A világon először 1911. március 19-én ünnepelték meg a nemzetközi nőnapot Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban.
Magyarországon a nőnap története szorosan összefonódik a dolgozó nők mindennapi küzdelmeivel. A nagyipar kialakulásával a nők tömegesen jelentek meg a dohányiparban, a textiliparban, az építőanyag-iparban, különösen a téglagyárakban, a gyufagyárakban, a faiparban, kisebb számban pedig a nyomdaiparban is. Többségük képzetlen vagy betanított munkásként dolgozott, sokszor a legnehezebb és legrosszabbul fizetett munkákban.
A női munkások bére rendszerint jóval alacsonyabb volt a férfiakénál, gyakran annak csupán a felét érte el, miközben napi 11–12 órát dolgoztak, nem ritkán egészségre ártalmas körülmények között. A korabeli szakszervezeti és iparfelügyeleti jelentések is tükrözték, mennyire súlyosak voltak ezek a viszonyok.
Nem meglepő tehát, hogy az 1890-es évektől egyre több spontán sztrájk, tiltakozás és tüntetés bontakozott ki az alacsony bérek és az embertelen munkafeltételek ellen. A nőmozgalmak erősödése azt jelezte, hogy a nők nem csupán elszenvedői kívántak lenni helyzetüknek, hanem saját erejükből is változtatni akartak rajta.
E folyamat fontos állomása volt, hogy 1902-ben megalakult a Budapesti Munkásnők Asztaltársasága, amelynek tagjaiból létrejött az Országos Nőszervező Bizottság. Ennek nyomán 1903-ban, több sikertelen próbálkozás után, megszületett a Magyarországi Munkásnők Egylete. A nőmunkások önálló szerveződése ettől kezdve egyre erőteljesebbé vált.
1904 elején már ezer női munkás vett részt egy budapesti munkásgyűlésen. Szervezkedtek a textiliparban, a dohánygyárakban, a fehérnemű-tisztítóknál és más könnyűipari ágazatokban is. Ugyanebben az évben nagy nőgyűlést hirdettek, majd cselédgyűlést is tartottak, miközben vidéken is megindultak a bérmozgalmak. A szentgotthárdi cipőgyár, a debreceni kefegyár, valamint több textil- és ruhagyár nődolgozói is felléptek saját érdekeik védelmében.
A vidéki és fővárosi szervezetek összekapcsolódása tovább erősítette a mozgalmat. Ezzel párhuzamosan 1904-ben megalakult a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége és a Magyar Feministák Egyesülete is. Bár ezek a mozgalmak eltérő szemlélettel és célrendszerrel működtek, közös volt bennük a törekvés a nők egyenjogúságára, a választójogra, az egyenlő bérre és arra, hogy a nők a szakszervezetekben is valódi szerephez juthassanak.
1905-től országos szervezőerővé vált a Munkásnő című lap, amely kiemelt céljának tekintette az "egyenlő munkáért egyenlő bért" elvének képviseletét, valamint a nők politikai jogainak és választójogának elismertetését.
Az első világháború évei új helyzetet teremtettek. A frontra vitt férfiak hiányában a női munkaerő felértékelődött, és sok nő olyan munkakörökbe is belépett, amelyek korábban zárva voltak előttük. Mindez azonban nem jelentett automatikus egyenjogúságot. A hagyományosan férfiak által irányított szervezetekben továbbra is alig jutott hely a nőknek, a szakszervezeti vezetésben és döntéshozatalban való részvételüket sokszor bizalmatlansággal fogadták.
Ezért a nőmozgalom kénytelen volt saját szervezeteit külön is megerősíteni. Az 1913-as nőkongresszuson határozat született egy heti "nőpártoló bélyeg", vagyis az úgynevezett heti kétfilléres "nőadó" bevezetéséről, amely a nőszervezetek fenntartását segítette. Ebből működtették a Magyar Munkásnő Egyesületet, valamint ebből támogatták a Nőmunkás kiadását is, amely ekkor már hatezer példányban jelent meg.
Ugyanezen a kongresszuson fontos követelések fogalmazódtak meg: a nők éjjeli és veszélyes munkától való védelme, a nyolcórás munkaidő, a szabad szombat délután, a szülő nők számára nyolchetes gyermekágyi munkaszünet és anyagi biztonság, valamint a gyermekvédelem szükségessége. Ezek a célok ma is emlékeztetnek arra, hogy a munkavállalói jogok és a nők védelme nem magától értetődően alakult ki, hanem sokszor hosszú és kitartó küzdelmek eredményeként.
Magyarországon először 1913-ban tartottak nőnapot.
Március 8-a ezért nem csupán ünnep, hanem emlékezés is. Emlékezés azokra a nőkre, akik kiálltak magukért és egymásért, akik szerveződtek, követeltek, sztrájkoltak, újságot írtak, gyűléseket tartottak, és nem fogadták el, hogy kevesebbet érjen a munkájuk vagy a szavuk. A nőnap üzenete ma is aktuális: a megbecsülés, a tisztességes munkafeltételek, az egyenlő bánásmód és az érdekvédelem ügye továbbra is közös ügyünk.